A sugárzás intenzitása már 2008-ban is az eddigi legnagyobbnak bizonyult, de ebben az évben közel 20%-kal mértek magasabb értéket. Ennek oka a naptevékenység 2007 óta tartó minimuma. A kutatók már régóta tudják, hogy ilyenkor nő a kozmikus sugárzás, de a naptevékenység nem volt még ilyen gyenge a modern időkben.
A galaktikus kozmikus sugárzás a Naprendszeren kívülről érkezik, és olyan szubatomi részecskékből - főleg protonokból és néhány nehéz nukleonból - áll, amelyeket a távoli szupernóva-robbanások energiája gyorsít közel fénysebességre. Amikor ezek a részecskék a Föld légkörével találkoznak, kölcsönhatások következtében másodlagos részecskék nagyenergiájú áramát keltik. Ez veszélyezteti a Föld körüli térségben dolgozó asztronauták egészségét, valamint akár egyetlen részecske is tönkretehet egy műholdat, ha szerencsétlenül talál el egy integrált áramkört.
A sugárzás ellen első védelmi vonalunk a Nap mágneses mezeje. Összes bolygónk a helioszférában található. Ennek forrása a Nap belsejében működő mágneses dinamó, méretét pedig a Napból kiáramló részecskék (napszél) kiterjedése adja. Amikor a kozmikus sugárzás részecskéi megpróbálnak bejutni, először át kell haladniuk a helioszféra külső rétegein, majd meg kell küzdeniük a belső területek erősebb mágneses terével, ami szétszórni igyekszik a betolakodókat. A Nap alacsony aktivitása esetén ez a természetes védőpajzs meggyengül, így a kozmikus sugárzás részecskéi nagyobb arányban érik el a Naprendszer belső részeit.
A Föld felszínén élők természetesen nincsenek veszélyben, mert bolygónk saját mágneses tere az atmoszférájával együtt elegendő védelmet nyújt a kozmikus sugarakkal szemben. A Naprendszer évszázadokkal ezelőtt már elszenvedett ennél jóval erősebb, legalább 200%-kal nagyobb sugárzást is. Ez onnan tudható, hogy amikor a sugárzás részecskéi a légkörbe jutnak, 10-es tömegszámú berillium izotópok keletkeznek, melyeket a sarki jég megőriz. Jégfuratok vizsgálatával az izotóp arányából a sugárzás fluxusa több, mint ezer évre visszamenőleg megbecsülhető.