A Nagy-tavak környékén található, az utolsó jégkorszak végén, a gleccserek visszahúzódása következtében keletkezett Niagara-vízesés a téli időszakban időnként elcsendesülhet. Előfordulhat ugyanis, hogy a vízesés felszíne megfagy, és egy külső jégpáncél alakul ki, amely alatt gyengébb intenzitással áramlik tovább a víz.
1848. március 29-én azonban másról volt szó. Ekkor közel két teljes napra megszűnt zubogni, gyakorlatilag kiszáradt a vízesés. A jelenséget az váltotta ki, hogy az Erie-tavon hatalmas jégtáblák képződtek, amelyek Buffalo környékén elzárták a tavat a vízeséssel összekötő Niagara-folyót, ezzel pedig megszűnt a zuhatag vízutánpótlása is.
A helyiek először a kísérteties csendre lettek figyelmesek, ami abból adódott, hogy alig csörgedezett némi víz a zúgón keresztül. A kiszáradt folyómederből számos lőfegyver, szurony és bárd került elő, amelyek a közelmúltban vívott háborúkból maradtak vissza. Lehetőség nyílt egyúttal a hajózásra veszélyt jelentő sziklák, zátonyok felrobbantására is. A vízesés energiáját használó közeli gyáraknak és malmoknak átmenetileg le kellett állniuk a termeléssel.
Két nappal később, március 31-én este az Erie-tó megemelkedett vízszintje és nyomása átszakította a jégtorlaszt, és a víz ismét hatalmas robajjal kezdett zuhogni az 50 méteres szakadékon keresztül.
